Tegnap egy 5 éves kislánnyal volt mozgásfejlesztő órám. Nagyon nehezen ment a feladat, nem értette mit szeretnék tőle, de minden igyekezetével azon volt, hogy jól csinálja. Koncentrált összpontosított.  Láttam a szemében, hogy most biztos sikerülni fog!  És igen, sikerült! Dicsértem, mosolyogtam, boldog voltam, örültem a sikerének. Láttam a szeme ragyogásából,  hogy ő is  boldog és büszke magára, hogy sikerült! Láttam a szemében a  szeretetet, hálát, hogy megdicsértem. Felugrott odaszaladt hozzám. Azt kérdezte, megölelhetlek?  Abban a pillanatban már átöleltük egymást. Ebben az ölelésben hatalmas szeretet volt. Megérkezett anyukája és boldogan rohant, hogy elmesélje, sikerült megcsinálni. Édesanya válasza ügyes vagy, legközelebb a másik feladatot is csináld meg jól! Láttam a gyermek szemében, hogy azaz öröm, ami még a teremben megvolt, már kezd elillanni. Mosolyogtam rá és újra megdicsértem. Ő hálásan, de kicsit szomorúan nézett rám.

Este azon gondolkodtam, miért rontjuk el a pillanatokat?

Drága édesanya tudom, rohansz, tudom, fáradt vagy és már a következő feladaton gondolkodsz, de ezek a pillanatok neked szólnak és érted vannak. Ha nehezen megy ezeknek a pillanatoknak a meglátása, akkor várlak szertettel programjaimon.